Amatőr csillagászok által áprilisban készített felvételeken jól látható, hogy a Jupiter elvesztette egyik jellegzetes csíkját, az úgynevezett Déli Egyenlítői Övet, amit eddig két sötét sáv jellemzett, az egyik az északi, a másik a déli félgömbön helyezkedett el. A déli sáv 2009-ben még a helyén volt, ezután azonban a bolygó túl közel került a Naphoz, meggátolva a földi megfigyeléseket. Amikor a Jupiter idén április elején újra előtűnt, meglepő kép fogadta a csillagászokat.
Nem ez az első eset, hogy a Déli Egyenlítői Öv eltűnik. 1973-ban is észleltek ilyen eseményt, amikor a NASA Pioneer–10 űrszondája elkészítette első közeli felvételeit a bolygóról, illetve átmenetileg az 1990-es években is fehér sávok váltották fel a sötéteket.
„Az egyenlítői övek azért tűnnek sötétnek, mert a bolygó más területeit elfedő nagy magasságú világos felhők itt nincsenek jelen, így láthatóvá válnak a kisebb magasságban elhelyezkedő sötétebb felhőrétegek” – adott magyarázatot a jelenségre Glenn Orton, a NASA Sugárhajtómű Laboratóriumának kutatója. – „A bolygó felhőszerkezeteinek különböző rétegeit látjuk. Ebből következik, hogy a Déli Egyenlítői Öv eltűnik, ha a fehéres felhők kialakulnak a terület felett, elzárva a sötétebb felhőket a külvilágtól. A nagy magasságú réteg időszakos kialakulásának okai azonban nem tisztázottak. A csík eltűnése egy kiterjedt, ugyanakkor rejtélyes változáskor következik be az óriásbolygón, ami más sávok és foltok színét is megváltoztatja.”

A jelenség egy viszonylag kis távcsővel is észlelhető. A Jupiter májusban a hajnali égbolton volt látható, fényessége –2,2 magnitúdó, ami lassan növekedett. A hónap elején másfél, a vége felé közel két és háromnegyed órával kelt a Nap előtt.

Mindössze tizenhét évvel a korábbi súlyos földrengés után ismét morajlott a föld. Pompeji, Herculaneum és a Nápolyi-öböl környékén élőket mégis meglepetésként érte, amikor 79. augusztus 24-én dél körül kitört a látszólag kihunyt vulkán, a Vezúv. Harminc kilométer magasra szállt a füst és a hamu, majd visszahullva a városra három méter vastagon borított be mindent.
Idősebb Pilnius, a természettudós, a közeli Misenumban állomásozó flotta egyik parancsnoka mentőakciót szervezett, ám közelről meg akarta nézni a felhőt, és másnap a tengerparton lelte halálát. Unokaöccse, az ifjabb Pilnius így emlékezett meg a kitörésről: „Alakja leginkább a lombos fenyőéhez hasonlított, mert hosszan magasba nyúló »törzse« fent mintegy szerteágazott… Olykor fehér volt, olykor szennyes és foltos, aszerint, hogy földet vagy hamut kapott fel.” Ugyanaznap mérgező felhő szállt le a hegyoldalon, és elárasztotta azokat, akik még Pompejiben maradtak.

Pompeji és Herculaneum évszázadokon át eltemetve és elfeledve maradt. A római államnak túlságosan nagy volt ez a katasztrófa ahhoz, hogy nagyobb helyreállítási munkálatokat végezhetett volna, bár indítottak némi mentő- és/vagy fosztogatóakciót. Két nap alatt mintegy húszezren haltak meg, a legtöbben a mérges gázok belélegzésétől.
Pompeji maradványait csak 1748-ban kezdték feltárni, a régészeti munkák azóta is folynak. A XIX. század közepén a lávában talált üregeket kiöntötték gipsszel, így döbbenetesen élénk képet alkothatunk a városlakók életének utolsó pillanatairól.

Az eddig ismert legöregebb, 12 milliárd fényévre lévő poros galaxist fedezte fel a Bonni Egyetem vezetésével dolgozó csillagászok egy csoportja a Hawaiin működő teleszkópokkal és a Hubble űrtávcső segítségével. A tudósok szerint a csillagrendszer már az univerzum másfél milliárd éves korában is létezett. Kirsten Knudsen és kollégái véletlenül bukkantak rá az eddig ismeretlen ősi galaxisra, amely több, méretes rendszer mögött bújt meg. Ezen galaxisok nehézségi ereje távcsőként nagyította fel a poros galaxist.
Az újonnan felfedezett ősi galaxis a halványabbak közé tartozik, mérete a Tejútnak mindössze alig egytizede. Ennek ellenére igen produktív, a galaxisunknál százszor gyorsabban születnek benne az új csillagok. A szóban forgó poros galaxis azok közé a szubmilliméteres tartományban lévő csillagrendszerek közé tartozik, amelyek csak azért láthatóak, mert a csillagközi anyagot fiatalabb és nagyobb csillagok sugárzása melegíti fel. A távoli univerzumban már fedeztek fel hasonló galaxisokat, de olyat, ami ennyire halvány, még nem.

Árverésre bocsátják a Star Trek-széria atyjának, Gene Roddenberrynek a gyűjteményét, benne kosztümökkel és jegyzetekkel ellátott forgatókönyvekkel. Az árverést június 27-én a Julien’s Auctions szervezi, a bevételek a gyerekek, az oktatás és a környezetvédelem támogatására létrehozott Roddenberry Alapítványhoz folynak be.
Az árveréshez a sorozat híres Kirk kapitánya, vagyis William Shatner is csatlakozik, ő rendelésre készült Harley Davidson motorját, Arany Glóbusz-díj jelölésének dokumentumát, valamint azt az emlékérmet ajánlja fel, amelyet akkor kapott, amikor 1983-ban csillaggal ismerték el a hollywoodi Hírességek Sétányán.
A Star Trek-árverésen szereplő darabokat a Kínához tartozó Makaón, majd Las Vegasban állítják ki, mielőtt licitre bocsátanák. Az érdeklődők személyesen, online és telefonon keresztül is megtehetik ajánlatukat a júniusi aukción.

A NASA legmodernebb műholdja, a Solar Dynamics Observatory (SDO) idén április harmadik hetében kezdte meg működését, melynek során fantasztikus képeket küldött a Napról. Az SDO-t a Kennedy Űrközpontból bocsátották fel február 11-én, a NASA Living With a Star (Élet egy csillaggal) elnevezésű programjának részeként. A szonda fő feladata Nap–Föld-rendszer működésének feltérképezése, illetve választ keres azokra a kérdésekre, hogy miként jött létre a Nap mágneses tere, milyen a szerkezete és hogyan adja át a mágneses energiát a Naprendszeren belül.
A NASA „koronaékszere” öt évre tervezett küldetése során minden 0,75 másodpercben nagy felbontású, egy HD-televízió képénél tízszer részletesebb felvételeket készít a Napról, amelyeket aztán elküld a földi megfigyelőállomásra. Naponta 1,5 terabyte adatmennyiséget továbbít, amely 380 mozifilm méretének felel meg. Számítások szerint az SDO évente kétszer egyedi napfogyatkozást figyel meg, amikor a Föld kitakarja a csillagot a műszerek elől. A szerkezet működését ugyanonnan irányítják, ahol az építése is zajlott, az amerikai Goddard Űrközpontból.
A szonda által megfigyelt legelső jelenség egy napkitörés volt. A felszínéből kilövellő anyagáram, amely egyszeresen ionizált héliumrészecskékből áll, több mint 50 ezer Celsius-fokos. „Ezek a képek egy olyan dinamikus Napot mutatnak, amilyet negyvenévnyi kutatás során még sohasem láttam. Az SDO segíteni fog minket abban, hogy megértsük a Nap és a benne lezajló folyamatok működését. Ennek a küldetésnek óriási hatása lesz a tudományra, hasonló ahhoz, amilyen a Hubble-teleszkópé volt a modern asztrofizikára” – nyilatkozta Richard Fisher, a NASA vezető heliofizikusa.
A várakozások szerint az adatok segítségével a jövőben a tudósok az űridőjárás eseményeit is sokkal pontosabban tudják majd megjósolni. A szonda három csúcstechnológiás műszere lehetővé teszi, hogy a kutatók eddig elérhetetlen részletességgel vizsgálják meg a Napot. A helioszeizmikus és mágnesestér-képfelvevő a felszín alatti rétegeket vizsgálja, azzal a céllal, hogy megfejtse a Nap belső aktivitásának fizikáját.
A légkörfigyelő műszeregyüttes négy teleszkópot foglal magában, amelyek a felszínt és az atmoszférát fényképezik tíz különböző hullámhosszon. Az úgynevezett extrém UV-kísérlet a Nap által kibocsátott sugárzás változásait figyeli, amelyek erős hatással vannak a Föld légkörére is.
A kutatók hangsúlyozták, az űridőjárás zavarokat okozhat a földi elektromágneses mezőkben, extrém töltéseket hozhatnak létre az elektromos kábelekben, ami áramkimaradásokat eredményezhet. A napviharok megbéníthatják a telekommunikáció, a repülőgépek és műholdak irányítását is, a keletkező interferencia pedig ellehetetlenítheti a mobilkommunikációt.

Angol kutatóknak sikerült agyhullámok ingerlésével elérniük, hogy a kísérletben részt vevők szándékos mozdulatai érzékelhetően lelassuljanak. Az eljárás kulcsa egy Faraday-elven működő készülék, amellyel a koponya körül nagy térerejű változó elektromágneses tér hozható létre. A hirtelen változó elektromágneses mező áramot indukál az agyban és a belőle lefutó idegekben, ezzel stimulálva az idegpályákat. Eddig az eljárást elsősorban a gerincvelő sérülése miatti bénulások kezelésére használták, most azonban talán út nyílhat más neurológiai betegségek, például a Parkinson-kór jobb megértésére és kezelésére is.
Egy szándékos mozdulat kivitelezése előtt az agyban a béta-hullámok aktivitása jelentősen lecsökken. Ugyanez történik a REM alvási fázisban, illetve az öntudatlan izom-összehúzódások előtt. A londoni University College Alek Pogosyan vezette kutatócsoportjának sikerült a már ismert transzkraniális elektromágneses ingerlés (TMS) módszerével a béta-hullám aktivitását a 20 Hertz körüli tartományban tartani, miközben a páciens egy akaratlagos mozdulatot próbált kivitelezni. Az agyhullámok külső ingerlésének hatására a mozdulat azonban a páciens szándékai ellenére lelassult.
A fájdalommentes kísérletben részt vevők mindvégig éberek voltak, a külvilágból érkező ingereket a megszokott módon érzékelték, reflexeik tökéletesen működtek, csak mozdulataik sebessége változott meg, kivitelezésük mintegy tíz százalékkal több időt vett igénybe. A készülék hatása sokakat emlékezetet egyfajta science fiction fegyverre, amellyel az ellenfél mozdulatait váratlanul befagyaszthatjuk.

Óriási őscápa állkapocstöredékét és fogait tárták fel a chicagói DePaul University paleontológusai Kansasban. A kutatók szerint a 89 millió évvel ezelőtt élt ragadozó testhossza elérhette a tíz métert.
A kutatás helyszínén egykor a Nyugati Belső Vízi Út terült el. Ez a hatalmas észak-amerikai beltenger a középső és késő krétakorban kettéosztotta az észak-amerikai kontinenst. A beltengerben gigantikus kagylók, különböző fajta cápák, csontos halak, valamint ragadozó tengeri hüllők éltek.
„A Ptychodus mortoni állkapocstöredéke is óriási. Az egész állkapocscsont körülbelül egyméteres lehetett, ebből kiindulva a cápa testhossza elérhette a tíz métert” – nyilatkozta Kenshu Shimada kutatásvezető. Bár egyéb csontok hiányában meglehetősen nehéz megállapítani, hogyan is nézhetett ki a ragadozó, alakja a modern kori rozsdás dajkacápához hasonlíthatott: valószínűleg nagy, kerek feje és vaskos, tömzsi teste volt. Az állkapcsokban robusztus fogak százai sorakoztak, amelyek valóságos őrlőlapokat alkottak.
„Valószínű, hogy tunya, tengerfenéken tanyázó cápáról van szó, mintsem aktív életmódot folytató, gyors úszóról” – vélekedett Shimada.

Amerikai kutatók emberevő krokodil (Crocodylus anthropophagus) maradványait tárták fel Tanzániában, a Serengeti-síkságon, ahol a ragadozó koponyatöredékére és csontvázára bukkantak. Az közel kétmillió évvel ezelőtt élt ragadozónak széles orra volt, ami miatt robusztusabbnak tűnt, mint a mai krokodilok. A szemei mögött háromszögletű szarvak türemkedtek ki, amelyek inkább oldalról voltak láthatóak, elölről taréjnak tűntek.
Christopher Brochu, az Iowai Egyetem paleontológusa szerint napjainkban is ismertek a szarvaskrokodilok. Ilyen a rombusz- és a sziámi krokodil, amelyeknek legfőbb jellegzetessége a szemük mögött húzódó, feltűnően kiemelkedő csontos taréj.
„A hímek párzási időszakban parádéznak szarvaikkal, előrehajtják a fejüket, dicsekedve azzal a nőstényeknek” – magyarázta a paleontológus.
Az őskrokodil közelében legalább két emberféle (hominida) lábszárcsontjait, rajtuk pedig a krokodil fognyomait találták meg. Az emberfélék, akiknek maradványaira a krokodiltól százméternyire bukkantak, körülbelül abban az időben éltek, mint a fosszilizálódott ragadozó.
„Nem állíthatom, hogy ezek az állatok képesek voltak megölni az embert, ám minden bizonnyal megharapták, megsebesítették őket. Őseinknek igencsak elővigyázatosnak kellett lenniük, ha a víz közelébe merészkedtek, hiszen itt leselkedtek rájuk a krokodilok. Az emberevő krokodil öt-hat méteres lehetett, mint a nílusi krokodil” – nyilatkozta Christopher Brochu.

Rupert Sheldrake sok hiteles esettel igazolta, hogy bizonyos állatok hatodik érzékkel rendelkeznek, és ez az érzékük gyakran az emberekénél fejlettebb. Egy macska mindennap az ablakpárkányra ugrott gazdája hazaérkezése előtt, egy kutya pedig sokszor már a telefon csengése előtt egy perccel ugatott. Egy papagáj olyan szavakat ejtett ki, amelyek összefüggtek a gazdáját foglalkoztató problémákkal.
Egy kutya mindig megérezte, hogy gazdája mikor fogja sétáltatni őt. Amikor a gazdája még csak magában gondolt a sétáltatásra, kutyája már ugrándozni kezdett. A négylábút egyszer próbára tette a gazdája. Kedvenc háziállatát a kertben hagyta, ő pedig egyik szobája bezárt ablaka mögött gondolt a sétáltatásra. A kutya abban a pillanatban kezdett ugrándozni, amikor az állatbarát a sétáltatásra gondolt.
Egy svájci macska gazdája hazaérkezése előtt fél órával a kapu előtt ült le. A macskáért rajongó férfi mindig telefonált a családjának, ha későn indult haza. Ilyenkor a négylábú a telefon mellé feküdt, majd a hívás után kiszaladt a kapuhoz.
Egy farkaskutya, Toby egyszer mindenáron meg akarta akadályozni, hogy gazdája kilépjen a házából. Az ajtónak támaszkodott, ugatott, sőt vonított, és próbálta hátra taszítani a gazdáját, de munkába indulása előtt a hivatalnok bezárta a vonító ebet a konyhába. Két óra múlva a kutya gazdája egy közlekedési balesetben eltörte a jobb karját, és egyéb súlyos sérüléseket is szenvedett.
– Ezután mindig hallgatni fogok Tobyra – fogadta meg a hivatalnok a kórházból való távozásakor.

Boszorkánysággal vádolhatták azt a középkori velencei tömegsírban talált nőt, akinek halála után egy kis téglát erőltettek a fogai közé. Az asszony maradványaira tavaly tavasszal találtak rá, az azóta elvégzett vizsgálatok során meghatározták a korát, kiderítették az étrendjét és rekonstruálták az arcát.
A tudósok a csontvázra a Lazaretta Nuovo-szigeten bukkantak az 1576-os velencei pestisjárvány áldozatai között. A szigeten 1468-tól járványkórház működött, ám a pestises betegek elkülönítése nem sokat segített: az 1630–31-es velencei járványok során a 150 ezer lakosú városban ötvenezer ember vesztette életét. A pestis terjedését sokan a női vámpíroknak tulajdonították. Ez a hiedelem feltehetően abból táplálkozott, hogy a pestisben elhunytak szájából a halál beállta után vérhez hasonló folyadék szivárgott ki, amit az áldozatok vérének hittek.
A folyadék sok esetben benedvesítette a halotti leplet az elhunyt szája körül, s így az anyag hozzáragadt az ajkakhoz, a fogakhoz, azt a benyomást keltve, mintha az illető „rágná” a textíliát. Valószínűleg ebből ered, hogy a vámpírok, ha a pestis áldozatai mellé temetik őket, szomszédjaik holttestéből táplálkoznak, s teszik ezt mindaddig, míg elég erősnek érzik magukat ahhoz, hogy kikeljenek a sírból és elkezdjék az élők vérét szívni. Ez a feltételezett fertőzés örökös körforgását hozta létre.

A sírásók feladata volt a lehetséges női vámpírok azonosítása. A vérszívókat annak alapján szűrték ki, hogy a halottak „megrágták-e” a szemfedelet. Ilyen esetekben a fogaik közé téglát erőltettek, hogy megakadályozzák őket a további táplálkozásban. Matteo Borrini, a Firenzei Egyetem régésze, a kutatócsoport vezetője elmondta, hogy különböző szempontok alapján vizsgálták a „vámpír” maradványait. A kutatás során kiderült, hogy az asszony főleg zöldségeken és magvakon élt, ami elsősorban az alsóbb néposztály átlagos étrendje volt a XVI. században. A koponya és a fogazat vizsgálata kimutatta, hogy halálakor 61–71 éves lehetett, ami magasnak számított abban az időben, amikor az átlagéletkor negyven év volt.
„Az asszony viszonylag magas korából kiindulva feltételezhető, hogy boszorkánysággal is megvádolhatták” – vélekedik Jason Coy, a College of Charleston kutatója. – „Az európai nőgyűlölő társadalmakban előszeretettel vádoltak meg idős asszonyokat boszorkánysággal, abból kiindulva, hogy az öregasszonyok, különösen az özvegyek, szegények, magányosak és boldogtalanok, könnyen engednek a gonosz csábításának, aki gazdaggá és boldoggá teszi a velük szövetkezőket.”
Matteo Borrini kutatócsapata elvégezte a nő számítógépes arcrekonstrukcióját is. „Az eredmény egy átlagos idős asszony arca, akinek több száz évvel a halála után valamiféle történelmi igazságot szolgáltattunk” – nyilatkozta Matteo Borrini.