HTM Hegyisport, túravilág, életmódmagazinKORNÉTÁS KIADÓStúdió-Pé ReklámirodaStúdió KÖNYVESBOLT
2019. 11. szám
November
2019. november 20. Szerda
Eddigi: 1,620,270
Online: 14
Főoldal
Aktuális számunk
Bemutatkozás
Hírvilág
Kaleidoszkóp
Ufókalendárium
Paraenciklopédia
Stúdió Könyvesbolt
Ufószövetség
Médiaajánló
Impresszum
Főszerkesztő
Képek
Írjon nekünk
Előfizetés
Linkek
Letöltés
Adatvédelmi és adatkezelési tájékoztató
Adatvédelmi nyilatkozat
Keresés
Újság archívum
2019.
1  2  3  4  5  6 
7  8  9  10  11 
2018.
1  2  3  4  5  6 
7  8  9  10  11  12 
2017.
1  2  3  4  5  6 
7  8  9  10  11  12 
2016.
1  2  3  4  5  6 
7  8  9  10  11  12 
2015.
1  2  3  4  5  6 
7  8  9  10  11  12 
2014.
1  2  3  4  5  6 
7  8  9  10  11  12 
2013.
1  2  3  4  5  6 
7  8  9  10  11  12 
2012.
1  2  3  4  5  6 
7  8  9  10  11  12 
2011.
1  2  3  4  5  6 
7  8  9  10  11  12 
2010.
1  2  3  4  5  6 
7  8  9  10  11  12 
2009.
1  2  3  4  5  6 
7  8  9  10  11  12 
2008.
1  2  3  4  5  6 
7  8  9  10  11  12 
2007.
1  2  3  4  5  6 
7  8  9  10  11  12 
2006.
1  2  3  4  5  6 
7  8  9  10  11  12 
2005.
1  2  3  4  5  6 
7  8  9  10  11  12 
Ufómagazin aktuális szám
Paraenciklopédia  
 
[A]  [B]  [C]  [D]  [E]  [F]  [G]  [H]  [I]  [J]  [K]  [L]  [M]  [N]  [O]  [P]  [Q]  [R]  [S]  [T]  [U]  [V]  [W]  [X]  [Y]  [Z] 
Háborús élmények
Nyomtatható változat!

A második világháborúban Lee Marvin hollywoodi filmszínész élete egy hajszálon függött, amikor egy japán katona hátba lőtte. Abban az órában, amikor életveszélyesen megsérült, Európában tartózkodó édesapja azt álmodta, hogy fiát lelőtték. Ugyanakkor az édesanyjának is látomása támadt, amelyben fia a családi ház küszöbén bekötözött fejjel állt.
A háború után Lee Marvin és szülei megállapították, hogy a sérülés, az álom és a látomás azonos időpontban történt. A filmszínész édesapja a második világháborúban még egyszer meggyőződött a hatodik érzék létezéséről. Amikor egyszer a belgiumi Rex Színház előcsarnokában egy falra ragasztott plakátot olvasott, egy belső hang ezt súgta neki: "Szaladj innen ki!" Ezután a színház műsorát tartalmazó plakáton a következő, feleségének címzett távirat jelent meg: "Mély részvéttel értesítjük, hogy férje szolgálat teljesítése közben elesett."
Lee Marvin édesapja pánikba esve azonnal kirohant az épületből. Néhány pillanat múlva egy bomba csapódott a színházba. A katasztrófában 567-en haltak meg.

Halálközelben
Nyomtatható változat!

Dr. P. Atwater 227 gyerek és több száz felnőtt halálközeli élményeit hasonlította össze. A megkérdezett gyerekek és felnőttek egyaránt megszabadultak a halálfélelemtől. A gyerekek 75%-ának és a felnőttek 80%-ának erősödött a fény iránti érzékenysége, a felnőttek 73%-a, a gyerekeknek viszont csak 32%-a vált érzékenyebbé a villanyáramra. A felnőttek 70%-a vegetáriánus lett, a gyerekek azonban továbbra is szívesen ettek húst. A halálközeli élmény az emberi kapcsolatokra is hatott. A gyerekek háromnegyede felnőttként összhangban élt házastársával, a felnőttek hattizede viszont elvált a halálközeli élmény után. Sok gyerek visszavágyódott a „fény birodalmába”, egynegyedük pedig elidegenedett a szüleitől és a barátaitól, mert úgy érezték, hogy a nyugalmat, szeretetet árasztó fénylény szerette őket legjobban. Több gyereket lelkiismeret-furdalás kínzott. „Nagyon rossz vagyok, ezért hagyott el engem örökre a fénylény” – panaszolta az egyik gyerek az amerikai orvosnak. Az elidegenedést az is kiváltotta, hogy hozzátartozóik kétségbe vonták az élmény hitelességét. P. Atwater Children of New Millenium (Az új évezred gyermekei) című könyvében közzétette kutatásainak legújabb adatait. Ezekből kiviláglik, hogy a halálközeli élmény után a gyerekek 40 százalékának magasabb (150–160) lett az intelligenciahányadosa, és főként a matematikában és történelemben értek el jobb eredményeket. A matematikában jeleskedő gyerekek zenerajongókká váltak, mert az átélt élmény serkentette az agynak azokat a zónáit, amelyek szerepet játszanak a matematikai és zenei képességek kibontakoztatásában. A halálközeli élmények a felnőttek intelligenciájára is kedvezően hatottak.

Haláltánc
Nyomtatható változat!

Annak a gondolatnak a szimbolikus megjelenítése, hogy a halálban mindenki egyforma, többé nem számítanak a társadalmi különbségek. Valószínűleg a képsorozat spanyol eredetű, amelyben valamennyi korosztály vagy rend képviselői csontvázként járják halálos táncukat, vagy a Halál tánclépésben vezeti el őket, ami ellen az előkelők általában tiltakoznak, a szegény emberek viszont alázatosan megadják magukat a sorsuknak. A tánc középkori motívuma később háttérbe szorul „az életben is a haláléi vagyunk” gondolat mögött. Haláltáncsorozatok általában a nagy járványok idejéből származnak.

Hamu
Nyomtatható változat!

Sok ősi kultúra elképzelése szerint sűrített formában tartalmazza az elégett dolgok tulajdonságait, másrészt azonban minden földi forma mulandóságának szimbóluma is. Mint az égés megtisztult és kihűlt maradványa, a por módjára széthulló hamu a halál jelképe.
A halállal és az újjászületéssel kapcsolatos rítusoknál hamuval szórják be a szertartás résztvevőit – például az írástudatlan népek beavatási szertartásainál az éretté avatandókat –, hogy „kísérteties” külsőt kölcsönözzenek nekik. A Földközi-tenger kultúrtérségében a halál, a megtisztulás és a földi élet mulandóságával kapcsolatos gondolatok szimbólumaként ismert. Az egyiptomiaknál és a görögöknél (akárcsak az araboknál vagy a zsidóknál) a gyász kifejezésének számított a fejre hintett hamu, a hamuba ülés és a hamuban hentergés. Másfelől a rituálisan feláldozott állatok hamujának megtisztító erőt tulajdonítottak (talán arra a megfigyelésre alapozva, hogy a hamulúg tisztít). Szolón Kr. e. 640 körül – 539 körül) athéni államférfi hamvait széthintették Szalamisz szigetén, hogy azt ezzel tartósan Athénhoz kössék. A „boszorkányok” hamvait viszont többnyire folyóvízbe szórták, hogy következetesen eltüntessék minden nyomukat a földről, és megakadályozzák, hogy kísértet alakban visszatérjenek.
A hamu azonban nemcsak alázat („hamut szór a fejére”), a gyász és a bűnbánat (a hívő katolikusok hamvazószerdán hamukeresztet rajzolnak a homlokukra) szimbóluma, hanem az új élet reményéé is: a főnix megtisztul a tűzben, és megfiatalodva lép ki a hamuból. A rózsakeresztes tanok szerint ebből a porszerű anyagból rekonstruálható a hamuvá égett virágok képe.

Hangok, képek odaátról
Nyomtatható változat!

Az ITC (Instrumental Transcommunication) elektromos, elektronikus berendezések által üzenetek felfogása egy másik dimenzióból, például a túlvilágról. Ilyen kommunikációs eszköz lehet egy lámpás vagy tranzisztoros rádió, kazettás magnó, számítógép, telefon.
A kommunikáció két fő módja az EVP (elektronikus hangjelenség) és DRV (a közvetlenül, már a rádió hallgatásakor hallható hang). Aki az első módszert használja, kazettára, CD-re rögzíti a rádió által felfogott hangot, de ezt a hangot csak a felvétel visszajátszásakor hallja. A DRV-módszert alkalmazók a felvétel készítésekor már hallják a hangot, kérdéseket tehetnek fel, melyekre néha azonnal választ kapnak.
Az ITC Journal 29. száma arról tudósít, hogy egyre többen mobiltelefonon kapnak üzenetet odaátról. Például egy fiatal nőt nővérének, Chijának a szelleme arra kérte, hogy hívja be édesapját az udvarról, mert az ő hangját szeretné hallani. Chija a kapcsolatfelvétel előtt egy nappal halt meg. A könnyező apa azonnal felismerte a lánya hangját.


A folyóirat főszerkesztője gyakran idézi egy Riodo Tempó-i asszony szellemének a következő tanácsát: „Gyakran gondoljatok a mi világunkra! Aki naponta gondol ránk, csökkenti a távolságot az élők és a szellemek birodalma között, és így megkönnyíti a kommunikációt.” Az utóbbi években népszerűvé vált Schreiber „feedback” módszere. Szakítsuk meg a tévé és az antenna közötti összeköttetést (húzzuk ki az antennát a készülékből, majd a tévét kapcsoljuk össze egy videokamerával, és válasszunk ki egy olyan csatornát, amelyen nincs műsorsugárzás.
Az amerikai Vikki Tallot így idézte fel azt az éjszakát, amelyen tévéje képernyőjén fia szellemét pillantotta meg: „Körülbelül fél egykor kapcsoltam ki a készülékem, hamar elaludtam. Egy órakor azonban felriadtam, és ismét bekapcsoltam a tévét, mert a fekete-fehér hullámzó mintákkal borított képernyőn felismertem a fiam halvány alakját. Miután egy-két perces felvételeket készítettem a videokamerámmal, a fiam szelleme eltűnt.”
Brandy 2001-ben egy balesetben halt meg, de 2004 óta édesapja többször hallotta a szellemének hangját. Az egyik telefonon továbbított üzenetben megígérte édesapjának, hogy egyszer az arcát is meg fogja mutatni neki. 2004 decemberében egy olasz orvostanhallgató boncolás közben felvételeket készített mobiltelefonjával. Az egyik felvételen 2002-ben elhunyt testvérének, Marcónak az arcát pillantotta meg.

Harapós poltergeist
Nyomtatható változat!

Az egyik legalaposabban dokumentált romániai poltergeist-eset úgy kezdődött, mint egy mese. 1925-ben, egy februári estén a 12 éves Eleonora Zugun nagyanyját akarta meglátogatni egy észak-romániai faluban. Útközben a kislány néhány fémpénzt talált, amelyért cukorkát vásárolt a falucska boltjában. A nagymama dühbe gurult, amikor unokája elújságolta neki szerencséjét, mert szerinte a pénzt gonosz szellem szórta az útra.
Másnap elszabadult a pokol a nagymama házikójában. Minden látható ok nélkül apró tárgyak röpködtek a konyhában. Miután a láthatatlan erő betörte az ablakokat, Elena hazament szülőfalujába.
Három nap múlva a félelmetes jelenség folytatódott. A megrémült szülők egy paphoz fordultak, de az sem tudta kiűzni a garázdálkodó szellemet. A tárgyilagos szemtanúk nagy része meggyőződött arról, hogy a kislány nem szemfényvesztő, szülei azonban kitagadták őt, mert az ördög cimborájának tartották.
A jelenség felkeltette Zoe Wassilkovskinak, a parapszichológiával foglalkozó bécsi grófnőnek az érdeklődését. 1926 júniusában a grófnő Bécsbe vitte a kislányt. Az ismeretlen erő oda is követte Elenát. Gyakran karmolások éktelenkedtek az arcán, egyszer pedig 15 harapás nyoma látszott a karján.
Harry Price, az egyik leghíresebb angol parapszichológus is megvizsgálta a rejtélyes karmolásokat. Miután egyszer jelenlétében egy párna repült végig a szobán, Price meghívta a kislányt és a grófnőt az Angol Parapszichológiai Társaság laboratóriumába. Amíg Elenát különböző kísérleteknek vetették alá, a szellem megszelídült. Price-nak sikerült néhány felvételt készíteni a kislány arcán megjelent karmolásokról. Miután hazatért szülőfalujába a bécsi grófnőtől, a már felnőtté vált lányt az ismeretlen erő többet nem zaklatta, így nyugodtan dolgozhatott egy bukaresti varrodában.

Harmadik típusú találkozás
Nyomtatható változat!

A Turbacsev család 1984-ben költözött be a volgográdi Pilóták utcája 40. szám alatti bérház egyik lakásába egy omladozó házikóból, de örömük nem tartott sokáig. Egy tavaszi éjszaka Nyina Turbacseva többször felriadt. Amikor azonban kiment a konyhába, hogy egy pohár vizet igyon, a vízcsapig sem jutott el, mert az ablakon kipillantva gyökeret eresztett a lába.
A bérház közelében egy fényes tárgy lebegett alacsonyan. Alsó részében több fényforrás világított. Tíz perc múlva az objektum zajtalanul továbbhaladt. Másnap reggel a fejfájástól gyötört asszony elhatározta, hogy éjszakai élményéről egyelőre senkinek nem beszél. (Nyina és Vlagyimir, a fia néhány hónap múlva a panelház lépcsőházában két lebegő, ködbe burkolt alakot pillantott meg.)
Ugyanazon a tavaszi éjszakán Zinaida Firszova, Nyina szomszédja szintén keveset aludt. Este tíz óra után, levélírás közben erős fény világított a szemébe. Az ablakon kitekintve ő is észlelt egy lebegő, fényes ufót. Az élénk képzeletű asszony arra gondolt, hogy egyszer talán egy távoli bolygóra utazhat. Úgy tűnt számára, hogy a földönkívüliek meghallották a kívánságát, mert repülő szerkezetük ezüstös fényt árasztva a lakás ablakához közeledett. A megrémült asszony bebújt a takarója alá. Amint kikukucskált, egy magas, szürke alakot vett észre az ágyánál. Miután ismét magára húzta a takarót, úgy érezte, hogy az idegen már eltávozott. Az űrlényt és a fényes tárgyat valóban nem látta már, amikor kibújt menedékéből.
1994 óta az ufók többször megjelentek a volgográdi háztömbnél, sőt, még az udvarra is bemerészkedtek, majd mindig a repülőtér felé tűntek el. A lakók az észlelések idején gyakran szédülésre panaszkodtak.

Hatalmas szárny
Nyomtatható változat!

Egy kanadai férfi a munkából tért haza, ahol a lánya izgatottan fogadta 2001. december 12-én délután a Yukon területén lévő Mary-tó lakóparkban. A kislány - sok más társával együtt - különös észlelésnek volt szemtanúja aznap reggel. Ahogy várták az iskolai buszt, egy nagy szárnyszerűséget láttak délkelet felé repülni. "Biztos, hogy nem repülőgép volt!" - jelentette ki a lány.
A szülőkkel és ufókutatókkal folytatott beszélgetésekből a következő derült ki: a szemtanúk hangos repülőgépzúgást hallottak, villogó fényeket láttak, a tárgy hatalmas, szárnyszerű volt. Először kereskedelmi repülőgépre gondoltak a láttán, de szerintük a repülési magasság "abnormális" volt a földi gépekéhez képest, hiszen az objektum valamivel a fák felett repült. A fények, amelyek a szárny vonalán helyezkedtek el, nem meghatározott sorrendben villantak fel, ráadásul a tárgy alján nagyon sötétek voltak. Az észlelés mindössze 12 másodpercig tartott.
Mivel a kislány családja olyan helyen lakik, ahol a közelben repülőtér van, a szemtanú jól ismeri a különböző repülőgépeket. A kutatók felhívták a Whitehorse repülőtér földi tornyát, ahonnan azt a felvilágosítást kapták, hogy aznap reggel csak tíz óra után volt a légtérben repülőgép.
2002. március 11-én az egyik ufókutató egy olyan fiatal hölggyel beszélgetett, aki három hónappal azelőtt szintén látta a hatalmas szárnyat. Az észlelést a húga is megerősítette. Ezek szerint a kislány igazat mondott, nem csak kitalálta a dolgot, ahogy azt korábban többen feltételezték.

Hatalmas ugrást tesz az emberiség
Nyomtatható változat!

A nézőszám világszerte elérte a 450 milliót, amikor greenwichi idő szerint hajnali 2 óra 56 perckor az elmosódott fekete-fehér képek egy alakot mutattak, amint a homályban lefelé halad egy létrán. Egy mechanikus hang hallatszott a rádión: „Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek.”

 


Neil Armstrong, egy 38 éves NASA-tesztpilóta bal lábát letette a Holdra, és ezzel ő lett az első ember, aki a Földön kívüli természeti képződményre lépett. Fényképeket készített és pormintákat gyűjtött; húsz perccel később csatlakozott hozzá Buzz Aldrin, aki a holdra lépéskor így ujjongott: „Gyönyörű. Gyönyörű. Csodálatos magány.” Kipróbálták, hogy milyen a Hold alacsony gravitációs terében ugrálni, majd kitűztek egy amerikai zászlót, amelyen Nixon elnök aláírása volt, és egy lemezt hagytak hátra a következő szöveggel: „Ezen a helyen léptek a Föld bolygó emberei először a Holdra Kr. u. 1969 júliusában. Békével jöttünk az egész emberiség nevében.” Nem sokkal később Nixon telefonon felhívta Armstrongot.
Július 16-án startoltak az Apollo–11 fedélzetén a Kennedy Űrközpontból, és három napba telt, mire a Hold körül pályára tudtak állni. Armstrong és Aldrin szálltak be az Eagle elnevezésű leszállóegységbe, amellyel a Nyugalom Tengerén akartak landolni, miközben a legénység harmadik tagja, Michael Collins a Hold körüli pályán maradt a nagyobb egységgel, a Columbiával. Amikor úgy tűnt, hogy a tervezett leszállóhelyen túlmennek, Armstrong felülbírálta a számítógépeket, és kézi vezérléssel szállt le, amikor már csak harminc másodpercnyi benzinjük maradt.
Miután 22 órát töltött a Holdon, az Eagle még egyszer kilőtt, hogy újra csatlakozzon a Columbiához a Hold körüli pályán, és megkezdjék a visszautat. Július 24-én csobbantak a Csendes-óceánban. Armstrong karrierje hátralevő részének nagy százalékát a Cincinatti Egyetem Űrmérnöki tanszékén töltötte, és nem használta fel egyedülálló tapasztalatait, hogy személyes hírnevet vagy politikai hatalmat építsen ki magának.

Héliosz tiszteletére szobrot emeltek Rodoszon
Nyomtatható változat!

Az ókori világ hét csodájának egyike, a rodoszi Kolosszus a Nagy Sándor hadvezérei, Ptolemaiosz és Antigonosz közötti háborúskodás eredménye. A rodosziak Ptolemaioszt, Egyiptom királyát támogatták, mire Démétriosz, Antigonosz fia negyvenezres csapatával megtámadta őket. Démétriosz két hatalmas toronyszerű hadigépezetet is épített, de hiába, az elsőt lerombolta egy vihar, a második elsüllyedt a sárban, miután a város védői elárasztották az árkot vízzel.
Miután a támadók visszavonultak, a rodosziak hálából egy 33 méter magas szobrot emeltek Héliosz napisten tiszteletére. A szobor a kikötő bejáratánál egy talapzaton állt. A város védelmében is részt vett lindoszi Khárész tervezte szobor kőből és fémből készült, a támadók hátrahagyott fegyvereit olvasztották be a szobrot borító bronzlemezek készítéséhez. Az építés tizenkét éven át tartott. A szobrász a befejezése előtt, Kr. e. 280-ban öngyilkos lett, a legenda szerint azért, mert valaki hibásnak találta a művét.
A rodoszi Kolosszus mindössze 56 éven keresztül állt, Kr. e. 224-ben egy földrengés során mindkét térde eltört, és a szobor összedőlt. A Kr. u. 1. században Pinius így írt róla: „Csak kevesen tudják átfogni a szobor hüvelykujját, az ujjai pedig nagyobbak, mint a legtöbb szobor.” A szobor bronzmaradványait Kr. u. a 7. században az arab hódítók újra felhasználták.

Lapozás:   16 találat Előző oldal 1 / 2
 
     
  oldal teteje  
     
Cím: 1138 Budapest, Népfürdő u. 15/D.
Telefon: 06 1 359 1964
E-mail: info@ufomagazin-net.hu
2009 © Ufómagazin
Kiadja: Kornétás Kiadó Kft.

Minden jog fenntartva!
4brainz - webdesign & development | weboldalsablonok.hu